Bagoly
Éjfél felé járt az idő. A várost az utcai lámpák halovány fényei vonták narancsszín derengésbe, hűvös szellők kergették az égen a kósza felhőket, a telihold ragyogóan mosolygott a csillagtalan égen.
Janice az ablakban ült, lábát lógázva három emelet magasságában. Mostanában gyakran nem tudott aludni. A hold fénye gonoszul , álnokul beosont a szobába, a lakóteleppel szemközti temető baglyának fájdalmas huhogásával együtt. Különös gondolatok férkőztek ilyenkor Janice fejébe. Nyugtalanító dolgok, melyek az éjszaka végének közeledtével felszívódtak, csak ólmos fáradtságot hagyva maguk után.
Mi lenne, ha a vékony ujjak szorítása meggyengülne? Ha kicsit előrehajolna, hogy megnézze az illatos gyepen a holdfényben megcsillanó harmatcseppeket maga alatt. Lezuhanhatna, csöndesen puffanna egyet, és reggel az anyja bejönne a szobába ébreszteni őt, és az ablakon kinézve lánya élettelenül, kicsavarodott tagokkal és üveges szemekkel heverne a felszáradt, zöld füvön. És ő már nem törődne az érte hullatott könnycseppekkel, csak Lenával odaát… Lenával, aki elment, és itt hagyta őt egyedül, magányosan.
Janice tudta, hogy a bagoly Lena sírján ücsörög, őt búcsúztatja fájdalmas kiáltásaival. Lenát két hete temették el, és a bagoly akkor már a parcella fölé hajló gesztenyefa egyik alacsonyra hajló ágán pislogott a pár emberre, akik elkísérték utolsó útjára a hollófekete hajú Dragunov sarjat. Janice egyedül ment, és azóta nem is találkozott senkivel azok közül, akik felajánlották, hogy elkísérik. Azon a végzetes estén változott meg minden, mikor a bagoly hármat huhogott a játszótéren, és Lena arca úgy halványodott el, ahogy a csuklóin a vágásokból a sóderre folyt meleg, illatos vére. Janice még most is érzi az orrában azt a csodás édességet, ajkain Lena utolsó csókját, karjaiban a lassan hűlő test melegségét. Mosolyogtak mindketten, és Lena szeme a hajnal első sugaránál egy utolsót csillant, aztán kiveszett belőle a fény. Janice arcán egyetlenegy könnycsepp folyt végig, és a bagoly is elcsendesedett, nyugovóra térve a temetőház hűvös sötétjére.
Lena elment, és vele együtt valami Janiceben is örökre elveszett. Többé nem mosolygott ugyanúgy, életében először lemondta Axon pénteki látogatását, és már rajzolni sem tudott, sem énekelni, mosolyogni, vagy bármi mást, amivel a Lenáról őrzött emlékei felszínre törhettek. Janice félt, hogy a képek meghalványulnak, ha túl sokat gondol rájuk, és utálta azt a szomorú, görcsös fájdalmat, amit érzett tőlük, a félelmet, ami a mostani józan gondolatait is összekuszálta, megzavarta.
Janice a hajnal első sugarainál eszmélt álomszerű, féléber állapotából. Nem tudta, milyen napra virrad, de homályosan emlékezett egy aggódó, kétségbeesett, dühös hangra, egy jól ismert hangra, amely a telefonon keresztül sem bírta eléggé elrejteni érzelmeit. Ha pedig ez tegnap volt, akkor ma szombatnak kell lennie. Máskor ilyenkor a saját ágyában ébredt Axon oldalán, de hosszú hónapok óta most először (múlt héten a temetés miatt természetes volt a halasztás) nem kívánta látni szeretőjét.
S mintha csak emlegetni kellett volna, az ajtón túl felhangzott a jól ismert léptek dobbanása, majd odaátról egy tétova, innenről feszült várakozással teli perc múltán a szokott halk koppanások is az ajtó ébenfa lapján.
- Janice, tudom, hogy hallasz, és nem számít, hogy akarsz-e látni vagy sem, de szeretnék menni.
Janice felsóhajtott, és lassan leereszkedett a féloldalas ülésből a magas ablakpárkányról, hogy beengedje Axont. A bagoly egy utolsót huhogott, és szárnyra kapva eltűnt a fák sűrűjében.
VÉGE |
AJÁNLOM AZ OLDALT
