Vadmacska

Janice az íróasztalnál ült – mint szabadidejében legtöbbször. Bár még csak késő délután volt, a szobát – tél lévén – puha sötétség ülte meg, amit csak a komódon álló sólámpa rózsaszínes fénye tört meg. A lány szokásához híven abszolút nem az évszakhoz öltözött: mezítlábasan, rövid fekete selyem hálóingben ügyködött legújabb rajza vázlatán.

- Kicsim, vendéged van! – kiabált föl anyja a földszintről. A lány nem mozdult. Tudta, ki érkezett, bár megmondta neki világosan, hogy ne keresse többet.

A kilincs halkan engedett, és az ajtó feltárult. Janice leszegte a fejét, és próbált úgy tenni, mintha épp nagyon el lenne merülve a rajzban. Remélte, hogy a fiú veszi az adást, és lelép. Nem merte bevallani magának, hogy tudhatná, Axon nem fog elmenni.

- Janice… szeretnék veled beszélni – motyogta halkan a srác.

- Csak beszélni? – kérdezte a megszólított csöndesen, egy tőle szokatlan kacér beütéssel a hangjában. Hiába, ez a fiú kihozta a szelíd pillangóból a vadmacskát.

- Az csak tőled függ – vágta rá a fiú pajkosan, kapva az ölébe hulló alkalmon.

- Nem úgy volt, hogy abbahagyjuk a játékot? – komolyodott el Janice – nem úgy volt, hogy vége?

- Nem szeretném, hogy vége legyen. Tudom az indokod, megértem, hogy már nem szeretsz úgy, de ha egyszer önző vagyok! Magamnak akarlak, már megint és még mindig!

- Axon, ez marhaság – horkant föl a lány gúnyosan, és felállt az asztaltól – Ha tényleg megértenéd az okomat, akkor elengednél! Akkor nem bukkannál fel újra és újra, hogy elbizonytalaníts…

- Ha el tudlak bizonytalanítani, akkor te magad sem vagy biztos a döntésedben, nem? – lépett oda hozzá a fiú, és szelíden fölemelte Janice állát, szemkontaktusra kényszerítve a lányt – Akkor te sem tudod, hogy mit akarsz valójában. Miért dobsz el magadtól?

- Félek. Félek a jövőtől, és attól, amivé ez az egész válhat…

- Ez csak önámítás! – csattant föl a fiú – Normális pár sosem lehetünk, az igaz, de ezt te is tudod. Engem hozzáadnak ahhoz a csitrihez, te meg hamarosan Japánba költözöl. Sosem lehetünk olyanok, mint régen voltunk. de attól még nem kellene magunkat megfosztani a boldogságtól.

- Talán igazad van. de mégis, valami visszatart. Mintha egy fal lenne előttem. Megkerülni nem tudom, át kellene törni, csak még nem jöttem rá, hogyan. Talán igazad van… - motyogta elkeseredetten a lány.

- És talán azt is tudom, hogyan kell lerombolni azt a falat – mosolyodott el a srác, kék szemében vágyakozó lángolással. Janice hirtelen úgy érezte, meghal, ha nem kaphatja meg a fiút. Megint hallotta azt az őrült gondolatot a fejében, ami az elején megszállta, és nem engedte józannak lenni.

- És meg is mutatod? – kuncogta, karjait Axon dereka köré fonva.

- Ha szeretnéd, én kicsi vadmacskám – vigyorodott el győzedelmesen a fiú, és a következő pillanatban már önfeledten csókolták egymást.

Janice egyszerre próbálta kigombolni a fiú ingét és az ágy felé kormányozni magukat, ami meglehetősen botor próbálkozás volt, tekintve Axon vehemenciáját és a hevességet, amivel a lány nyakát csókolta. Végül sikerült a célterületen kikötniük. Janice ruhája zizzenve hullott a selyem ágytakaróra, Axon inge a szoba másik végébe repült. Türelmetlenül simultak egymáshoz, Axon egyik kezével a saját övét bontogatta, a másikkal Janice meztelen testét barangolta be. A lány tudta, hogy innen már nincs megállás, de elégedett sóhajai és nyögései tanúsították, hogy nincs ellenére a dolog. A szavak ideje elmúlt, a szobát hamarosan a beteljesedés örömének édes hangjai töltötték be…

A reggel bántóan hamar jött, szikrázó világossággal töltve meg a kicsiny kuckót. Janice kipihenten ébredt, halvány mosollyal kihúzta az édesdeden alvó Axon alól meggyűrődött hálóingét, és azt magára véve nekiállt rendet rakni a tegnap este leamortizált szobában. Észre sem vette, hogy egy égkék szempár figyelemmel kíséri minden mozdulatát.

- Gyönyörű vagy – motyogta Axon álmos hangon.

- Ha te mondod – kuncogott a lány szégyenlősen, és visszaheveredett az ágyra szerelme mellé.

- Hm… Mindent elhiszel nekem? Mert akkor…

- Neeem! Nem folytatjuk a tegnapit! – vigyorodott el a lány, elértve Axon pajzán szándékát.

- Miért? Szombat van, nincs semmi egyéb dolgod – nézett rá a fiú azokkal a könyörgő szemekkel, amiknek Janice sosem tudott ellenállni.

- Meg kellene sétáltatnom a kutyát – motyogta a lány, próbálva ignorálni a csodálatosan kék szempár egyértelmű üzenetét.

- Na, légyszi – kérte a srác, magához húzva tiltakozó barátnőjét.

Janicet megcsapta a fiú édes illata, és a bódító érzés maradék ellenállását is eltörölte.

- Végül is, egy órát várhat… - engedett a csábításnak, de nem volt lehetősége többet szólni, Axon az ajkaival hallgattatta el őt.

- reggeli – kiabált föl Janice anyukája, és a lány bosszúsan szakadt el párjától.

- Most nem… Érünk rá… - válaszolt szülőjének két csók között, és megszabadult a hálóingétől, az immár egyetlen akadálytól kettejük között.

- Jó, jó, csak védekezetek!

 - Anya!

VÉGE