Búcsú

- Szeretlek.
- Nem érdekel.
- Janice…

- Nem, Axon. Vége. Törődj bele.

Alacsony, fekete hajú, szaténruhás lány fűzi szomorú tekintetét a magas, jóképű fiú égkék íriszébe.

- Szeretlek, Axon, de nem lehet. Mi nem tartozunk össze. Az én sorsom fonalát Lena irányítja, a tiédet most a szüleid.

- Lena halott!

- De nem a szívemben. Ott még él, sőt, az csak az övé.

- Janice…

- Utoljára kérlek, menj el. Ne szomoríts engem tovább, ne kínozd magad. Menj.

Csönd. Szomorú hallgatás, a búcsú keserűsége tölti meg a levegőt. A fiú lehajtja fejét, talán hogy eltakarja könnyeit, elrejtse fájdalmát.

- Annyiszor elküldtél már, és mindig visszaengedtél. Miért csinálod ezt, ha tudod, hogy úgyis fölösleges?

- Nem az. Elmegyek, Axon, elköltözök valahova, ahol békében élhetek az emlékeimmel, ahol nem találsz meg te sem és senki más sem.

Magány és megbántottság. A lány, aki még el sem hagyta őt igazán, máris hiányzik a fiúnak.

- Csókolj meg, Axon. Még egyszer, utoljára, és aztán menj el.

Már nincs szükség szavakra. A lány döntött. Axon fölnéz, mérgesen legyint egyet, és szó nélkül az ajtóhoz lép. Janice vállat von, és elfordul. Ha nem, hát nem.

 
A fiú becsukja maga után az ajtót. Üresség és csöndes magány szakad a lányra. Egyedüllét, a végtelenségig…

VÉGE