Hajnalpír

Ha az ember elveszít valakit, aki számára fontos volt, a világ hirtelen megváltozik. A létezés értelmetlenné lesz, az ég elsötétül és a levegővétel nehézzé válik. És mégis, az élet nem áll meg, a Föld forog tovább, a Nap ugyanúgy felkel minden reggel. Csak éppen a hajnali sugarak egy új sírt vonnak narancsszín fénybe a temetőben.

Lena Yaroslava Dragunov, élt 16 évet. Családja és barátai siratják.

A hófehér márványsír előtt egy alacsony lány áll, Fekete haját könnyedén simogatja a langyos szellő, bézszínű, garbónyakú kötött ruha fedi testét, koromszín szaténcipőbe bújtatott lába zsenge fűcsomón tapod. Szoborszerűen tökéletes arcát könnyek csíkozzák, kicsiny markaiban egy szál rózsát szorongat oly erősen, hogy a virág tüskéi nyomán kiserkent rubintvörös vére.

- El kell őt engedned, Janice – zendült egy mély, bársonyos hang a lány hát mögött. Az érkező valószínűtlenül magas fiú, derékhosszú sötétbarna haját a szél az arca elé fújja, kezeit a térdig érő bőrkabát zsebeibe bújtatja, lábain acélbetétes bakancs sötétlik. Szép, nemes vonalú arcán szomorú mosoly ül, a karikás szemek fáradtan csillognak.

- Túl gyenge vagyok hozzá – vonta meg a vállát Janice.

- Pont te? – mosolygott gúnyosan a fiú, zsebeiből egy gyűrött cigisdobozt halászva elő. Komótosan rágyújtott egy szálra, közben a szeme sarkából Janicet figyelte.

A táncoló füstöt egy széllökés kergette szét, a lány előrehullott haját hátravetve a fiúhoz lépett, és lábujjhegyre állva kivette annak szájából a cigarettát.

- Ne itt, Navan – kérte halkan, és a fiú bosszús fintorával nem törődve a földre ejtette a parázsló szálat.

- Felőlem – vonta meg a vállát a srác – Úgysem maradok sokáig. Anyukád mondta, hogy itt talállak. A Madame beszélni akar veled.

- Madame Dragunov? Most? – kérdezte csodálkozva Janice.

- Ühüm. Megvárjalak, vagy még maradsz?

Janice elgondolkodva nézett maga elé, majd ellépett a fiútól és a sír mellé térdelt.

- Viszlát, Lena – motyogta, és a vércseppekben fürdő rózsát a márványra fektette – Szeretlek.

Navan elfordulva várakozott, és egy zsepit nyomott Janice kezébe, mikor a lány indulásra készen mellé lépett.

- Majd megkérjük Hessust, hogy kösse be normálisan, addig csak ennyit tudok tenni.

- Hm. Kösz – suttogta hálásan a lány, és vérző baljába szorította a kendőt, miközben jobbját a fiú tenyerébe csúsztatta. Navan bosszúsan mordult, de körülfonta ujjaival a lány apró tenyerét.

Szellő kavarta a port a sétányon, a sírokon a kelő nap vöröses fénye táncolt, a fák halkan susogva beszélgettek, miközben Janice és Navan lassan lépdelt a távolban komorló Dragunov-kúria felé.

- Tudod, hogy miért akar beszélni vele a Madame? – érdeklődött Janice felnézve a fiúra.

- Nem igazán – rázta meg a fejét a srác.

- Én már sejtem – motyogta Janice – Te Navan, hiányzik a többieknek Lena?

- Hát, nem lehet biztosra tudni. Hayden eléggé csöndes mostanság, Donnie se nagyon vett ecsetet a kezébe azóta… Valahogy üresebb lett a kastély nélküle. Holnap jön az új lány, aki majd takarít és főz, ami eddig Lena dolga volt, de hát ki tudja, kit bírt összehalászni a Madame.

Janice, nem tehetett róla, felnevetett az utolsó mondatot hallva. Navan kérdőn nézett rá egy pillanatig, majd a tekintete értőn csillant, arcára boldog csodálkozás ült ki.

- Csak nem… te?

- Eltaláltad – dúdolta Janice, és kacagva körbepördült az ösvényen, fekete haján a vöröses fény csillant. Hirtelen támadt jókedve Navanra is átragadt, aki mosolyogva figyelte a táncoló-nevető lányt.

. Anyuval úgy döntöttünk, hogy így lesz a legjobb nekem – pihegte Janice, miután szédülve megtorpant a forgásban – Ma este cuccolok át, ha minden jól megy.

- A többiek örülni fognak, ha megtudják – jegyezte meg Navan.

- És te nem? – kérdezte incselkedve a lány, és kíváncsian a fiúra emelte csokoládébarna tekintetét.

- De – vonta meg a vállát lazán Navan. Janice kuncogva nézte őt.

Ketten álltak a kihalt temetőben, egymással szemben az ösvényen, körvonalaikat narancsszín derengésbe vonta a kelő nap fénye, hajukat tavaszi szellő simogatja. A fiú mosolya vidám, a lányé oly sok idő után megint őszinte. De mindkettejüknek egy harmadik mosoly jár a fejében, ahogy kezeiket újra egymásba fonva elindulnak a kastély felé. Egy sápadt arc, apró és keskeny ajkakkal, ijedt és csodálkozó szemekkel, melyeknek lila íriszét betegség vonja szürkés homályba. Hajnalpír ül a vértelen orcákon.

 
Kár, hogy ez már csak a hófehér márványsíron a felirat fölött levő kép, aminek élettelenségén csak az égre kúszó nap vöröses fénye változtat.
 

VÉGE