Vihar 

 Sűrű, mély sötétség. Az ódon falakat üvöltő szél ostromolja. Valahol villám csap le, a dörrenés elnyomja az eltalált fa halálsikolyát, a villanás fényében az erdő fékevesztett árként hömpölyög. Az álmok egyre nyugtalanabbá válnak, az ágy lassan kihűl, az ablakpárkányon a gyertya lángja megreszket. Álnok, csontig hatolóan hideg huzat söpör végig a szobán.

Janice az ágya szélén ül, várva, hogy remegése csillapodjon. A vihar az éjszaka közepén érte el a kúriát, és most dühöngő őrültként tombol odakint. Janice édes álomból ébredt erre a pokolra, mennydörgés riasztotta fel. A gyertyagyújtás csak rontott rémületén, táncoló fénye zavaró árnyakkal töltötte meg a szobát. Gyűlölte ezt az időjárást, mert ilyenkor Lena mindig ott állt a hatalmas tükörben, a komód mellett, boldogan mosolyogva rá, a kezét nyújtva felé. És Janice érezte, hogy mennyire egyedül van.

Hatalmas csattanás zúzza össze a látszólagos nyugalmat. Valahol egy rosszul becsukott ablak vágódhatott ki. Nyomban utána felhangzik Hessus dühödt káromkodása. A gyertyaláng az ablakpárkányon kialszik, és sötétség borul Janice-re. A vihar egyre közelebb ér hozzá, és hiába a mindent betöltő feketeség, Lena ott van a tükörben, és mosolyog. Janice érzi. A bíborszín szemek őt figyelik, a keskeny ajkak neki mosolyognak, a sápadt arcocska érte piroslik.

Nyílik az ajtó, idegtépő nyikorgással borzolva Janice idegeit. A folyosóról halvány fény szűrődik be, magas alak lép a szobába óvatos léptekkel.
- Janice?
Mély, bársonyos hang, akár az olvadó étcsokoládé. Egészen valóságos, és hihetetlenül megnyugtató. A vihar mintha távozóban lenne, egyre csöndesebben zúg odakint a szél. Akvamarinkék szemek csillannak a fellobbanó gyertya lángja fölött, és Navan az ágy mellé lép az ablakpárkánytól. Szó nélkül ül le a lány mellé, tekintetében megértés ül. Janice tudja, hogy akárki más lenne most itt, nem nyugodott volna meg ennyire. Hagyja, hogy Navan lassan magához húzza és végtelenül gyengéden átölelje. Nem kérdez, csak van, és ez több bárminél. Biztos kapaszkodópont a vihar és az árnyak bizonytalanságában.
- Itt van.
Egész halkan súgja ezt, nehogy Lena meghallja. Nem akarja megbántani.
- Mindig eljön ilyenkor. Nem szól, csak néz. És... mosolyog.
- Tudom.
Navan ugyanolyan halkan suttog vissza. Nem csak úgy megnyugtatásból mondja, Janice elhiszi neki, hogy tudja.
- Navan...
- Hm?
- Szeretem őt.
Egyszerű szavak ezek, de valahogy megnyugtató őket kimondani. Nem is igazán Navannak szól, hanem magának Lenának.

Csend üli meg a szobát, de ez a csend beszédes, érzelmektől nehéz. Janice közelebb húzódik Navanhoz, a fiú szorosabbra fonja az ölelést.
- Én is.

A csöndesség lassan a kinti világra is rátelepszik, a vihar utolsókat fújtatva elül. Friss, esőillatú levegővel tölti meg a huzat a szobát. A gyertya mérgesen lobbanva újra elalszik. Már nincs rá szükség. Nincs többé elűzendő sötétség. A homály újra barátságos, kedvesen öleli körbe Janice-t és Navant. A tükörben az apró lányka bíborszín szemei utolsó csillanásával eltűnik. Janice tudja, hogy vissza fog jönni még. Mosolyogva, boldogan, arcán táncoló gyertyafénnyel. Dübörgő vihar lesz a társa, üvöltő szél és vadul kopogó esőcseppek fogják kísérni. És Janice nem fog félni többé.

Hiszen nincs egyedül. Itt van mellette Navan, szívében ugyanolyan emésztő fájdalommal, mint ami őt kínozza. Ketten vannak, Lena szerelmének közös átkával és áldásával. De a kettő nem magány. Ölelés, együttérzés, barátság.

Szeretet.

VÉGE