A szörnyeteg

1. rész: A szörnyeteg felébred

*******

Szerencsére nem vette észre senki. Neki magának is sokáig tartott, és a felismeréstől egyszerre érzett rémületet és örömteli borzongást. De ennél több sosem lehet, gondolta szomorúan.

Az osztály már rég kirekesztette őt. A menők piszkálták, az átlagosak keresztülnéztek rajta. A címke, amit az első nap ráragasztottak, nem akart leszakadni. Hogy jó volt-e neki így? Senki nem kérdezte. Eddig úgy hitte, jó. Most azonban megingott.

Nem ismeri őt. Ha jobban belefolyna az osztály dolgaiba, talán ismerné. Tudhatná a születésnapját, a kedvenc színét, az aranyhala nevét. Van vajon háziállata? Kezdett rádöbbenni, hogy semmit nem tud róla. Az égvilágon semmit. Csillogók a szemei, vékonyak az ujjai, és nem hord ékszert. De ő nem ezt akarta tudni. A bőre illatát, vékony és izmos testét érezni a karjai közt. Őt akarta. Hogyhogy eddig nem vette észre, mennyir szép? Vagy talán csak most vallotta be magának...

Vajon neki mikor vallja be?

*******

Egre kínzóbb a feszültség. A mellkasában eddig szunnyaó szörnyeteg idegesen köröz a bordák szűk ketrecében. Ő pedig ott ül előtte, haja színét a neonlámpák hideg fénye halványítja, izmos feneke kilátszik a széktámla alatt. Az alsóneműje pár centire kilóg a farmer alól. A bőre sötét. Fejét magasan tartja, és a tanárt követi a tekintetével. Nem is sejti, hogy a mögötte ülő diák épp róla elmélkedik, és oktatójuk helyett az ő hátára szegezi tekintetét. Remélhetőleg semmit sem sejt. De biztos, hogy ezt akarja remélni?

Feleszmél a kábulatból, amit az előtte ülő okozott. Szégenykezve és rémülten pillant körbe, de senki sem figyel rá. Most sem. Megnyugodva emeli tekintetét a tanárra, gondosan elkerülve a szemét olyannyira vonzó testet maga előtt. Ám csak a szemének gátat vetni, a gondolatainak már nem. Újra elkalandozik...

*******

Leesett az elős hó. Milyen szép, fehér és csillogó. Közeledik a karácsony, a szünet már elkezdődött. Agya újra és újra a róla megőrzött utolsó képkockákat vetíti: a pályaudvari forgatagban eltűnő test. Nem is pillantott felé, pár barátjával beszélgetve távolodott el. Hazafelé indult, vagy a csatlakozására sietett: nem tudja.

Teltek a napok, jöttek-mentek a rokonok, s a szörnyeteg a mellkasában már a ketrecet ostromolta. Elméje kezdett elhomályosodni, de családja szerencsére nem vette észre távoliságát. Más ilyenkor kiönti a szívét egy barátjának, de neki nincsenek barátai. Nincs senkije, aki megmondhatná, mit tegyen. Valamit tennie kell, mert a semmittevés megőrjíti.

Közeleg az újév. Mások ilyenkor ünnepelnek, ő meg otthon fekhet az ágyán arra gondolva, hogy az a másik egy fergeteges és bizonyára emelkedett hangulatú bulival köszönti az új esztendőt. A képzelet színháza bántóan éles képet mutatott: a villogó fények közt, sötét alakok forgatagában az olyannyira vágyott személy teste mozdul a zene ritmusára. Még mielőtt beleéálhetné magát az álmodozzásba, hirtelen új személy tolakodik de a képzetébe. Alakja egyre közelebb ér a másikhoz, kezét a tanórákon oly sokat bámult fenékre helyezi. Ekkor már próbál véget szakítani a képzeletbeli jelenetnek. de az könyörtelenül folytatódik. A két alak lassan eggyé folyik, s ő őrjöngő üvöltéssel veti le magát az ágyról. Nem akarta tovább látni, nem akarta érezni a mellkasában tomboló szörnyeteg karmait.

Tovább