Halálmadár – Lena története

Fagyos decemberi éjszaka volt, mikor Lena meghozta azt a végzetes döntést, és a hajnal első sugarainál egy jobb élet reményében eltávozott erről a világról. Janice egy hétre rá ment először iskolába, és csodálkozva vette észre a csöndet maga körül. Az eddig megszokott gúnyos bekiáltások, melyek rendszerint neki vagy barátnőjének szóltak, most elmaradtak. Iskolatársai, úgy látszik, csak halála után bírták komolyan venni a furcsa lányt, és ez nagyon idegesítette Janicet. Kiváltképp amiatt, amit Lena mondott neki aznap a játszótéren: azt, hogy elege van abból, hogy ő más, és nem bír tovább száműzöttként élni.

Lena más volt, ezt a városban mindenki tudta. A Dragunov család elszegényedett, bár köztiszteletben álló nemesi família volt, ám a századforduló a hírnevük hanyatlását hozta. A szellemekkel beszélgető zizzent nagymama és az apa testvérének halála után valódi sorscsapásként érte a megmaradt maroknyi rokont, hogy az utolsó reménysugárként született Lenával sincs valami rendben. A kislány sokszor félrebeszélt, nem létező dolgokról magyarázott és a korabelieknél sokkal élénkebb fantáziával bírt. Az orvos diagnózisával a család reménye végképp szertefoszlott: Lena súlyos neuraszténiában szenvedett. A környezeti ingerekre betegesen érzékeny lányt elszakították a külvilágtól, és a Dragunovok végleg eltűntek a süllyesztőben.

Janicet egyáltalán nem zavarta, hogy Lena olyan, amilyen. Már akkor sem zavarta, amikor kilenc évesen először találkozott vele a kihalt játszótéren. A lányka szótlanul hintázott, és amikor Janice odament hozzá, elesettnek és magányosnak tűnt. Sápadt bőre szinte világított a fogyó Hold kísérteties fényénél, hosszú hollófekete haján táncolt az ezüst fény, hatalmas kerek szemei rémülten bámultak arra a kedvesen mosolygó, de ijesztően nagynak tűnő alakra, aki előtte állt. Janice nem igazán tudta, hogy nyugtassa meg, de már akkor sem volt az a fajta, aki ebből problémát csinált volna. Ösztönösen a legősibb kapcsolatteremtési módszerhez folyamodott: az érintéshez. Óvatosan, lassú mozdulattal emelte fel a kezét, és az idegen lány felé nyújtotta. Az csodálkozva meredt rá, majd félősen felé nyúlt, de szemeiben már bizakodó szikrák pattogtak, és a sajátját Janice keze köré kulcsolta. Barátságuk abban a pillanatban köttetett meg, és mindketten tudták, hogy a sírig tart majd.

Lena szülei kissé aggódva, de örömmel vették tudomásul, hogy Janice elfogadja a lányukat barátjának, ám az elkövetkezők akkor még meg sem fordultak a fejükben. Nem sejtette, hogy gyermeke a família hírneve után a vérvonalat is megcsonkítja azzal, hogy utolsó lánygyermekeként a családnak pont egy másik lányba szeret bele. Pedig pontosan ez történt Janice és Lena közt.

Az azonnali, feltétel nélküli és önzetlen barátságból lassan, de biztosan egy ártatlan, bimbózó gyermekszerelem lett. Koruknál fogva egyikőjük sem tudta igazán, hogy mi is történik velük, de az ösztönök és érzelmeik által vezérelve erre nem is volt szükség. Elég volt hosszú órákig egymás kezét fogva hintázni, hűvös hajnalokon összebújni Janice ágyában, csillagos éjszakán az eget bámulni a Dragunov-kúria tetőjén fekve.

Lena akkoriban már szinte egyedül lakott a hatalmas kastélyban. Szülei bátyjával és két öccsével visszaköltöztek az Orosz Föderációba, ahol hírnevük még nem szenvedett súlyosabb csorbákat, őt pedig itt hagyták egy távoli rokon felügyelete alatt. Az idős hölgy, a Dragunov családról egy rég leszakadt ág sarja, nem sokat törődött Lenával, szabadidejét a kislány helyett fiatal és jóképű modell srácokkal töltötte, akik valami rejtélyes ok folytán a néni társaságát keresték. Lena pedig szabadon élhette a csak és kizárólag Janiceből álló életét.

A boldogság határtalan volt, és rendíthetetlennek tetszett, ám senki sem számolt a kapcsolat harmadik tényezőjével: Lena betegségével. A lány tizenhatodik életévéig nem szólt bele különösebben a páros életébe, ám a szeptemberi születésnap után nem sokkal már megmutatkoztak az első jelek. Lena eddig viszonylag kezelhető neuraszténiája egyre riasztóbb tüneteket mutatott, és hamarosan teljesen elhatalmasodott rajta. A lány immár egy teljesen felépített álomvilágban élte életét, varázslók, sárkányok, koboldok és fenyegető sötét mágusok között, ebben a teremtett világban pedig csak Janice számára hagyott helyet. Az elmebaj végleg győzedelmeskedett a cseppnyi józan gondolatszikrák ellen, és elzárta kettejüket a külvilágtól.

Janice azonban nem a betegségtől félt. Azt már megtanulta kezelni a hosszú évek alatt. Most is sikerült beilleszkednie Lena elképzelt világrendjébe, ahol Lenához hasonlóan ő maga is mágustanonc volt, és tapasztalata lévén sikeresen játszotta a ráosztott szerepet. Ez pedig egyáltalán nem volt olyan félelmetes, mint az, amit Janice képzelt el: a pillanat, amikor Lena feleszmél az álomvilágából. Ennek az eshetősége aggasztotta hősnőnket.

Egy egyszerű, viharos estéken normális embereknél is előforduló rémálom rontott el mindent. December végi este volt, karácsony utolsó napja, de a vastag hótakaró helyett immár hetek óta keményre fagyott föld kísérte a szeretet ünnepét és félő volt, hogy az újévet is az fogja. A mostani jegesen hideg szélviharban sem csillantak ezüstös hópelyhek az utcai lámpák fényében, az ég vigasztalanul sötét volt, és a két lány összebújva feküdt az ágyon Lena tetőtéri szobájában. Nyugtalan, felszínes alvásukat időnként kicsapódó ablaktáblák vagy lehulló tetőcserepek zaja szakította meg, mindkettejük álma zavaros és nyomasztó volt. Janice a sokadik felébredés után úgy döntött, nem próbálkozik tovább a reménytelenné vált pihenéssel. A ház elé ültetett hatalmas diófa széltől cibált ágainak árnyéka táncot lejtett a padlón, azt figyelte elgondolkodva Janice, mikor Lena rémült sikolya szaggatta szét az éjszakát.

- Hagyj, halálmadár! – kiáltotta bele az éjszakába csukott szemmel, majd szemhéjai felpattantak. A lány tágra nyílt szemekkel feküdt az ágyon pár pillanatig, majd olyan hirtelen ült fel, hogy feléje hajoló barátnőjét kis híján lelökte az ágyról. Megnyugvás után kutató tekintete végül Janicere tévedt, és sápadt arcán könnyek csorogtak, mikor hozzábújt a karjait ölelésre táró lányhoz. A rémálom árnyéka szertefoszlott, Janice lassan Lena felé hajolt, és a két lány ajkai összeértek.

Tovább