Halálmadár – Lena története

  Forró, heves csók volt, érzelmektől túlfűtött, cseppet sem olyan bátortalanul esetlen és romantikus, mint az eddigiek. A sötétség, a rémítő árnyékok és ijesztő zajok megszűntek, csak ők ketten voltak, eggyé válva. Boldogságukat talán csak a hajnal első sugarai törték volna meg, ha nem csapódik ki az ajtó. A magas, vékony árnyék döbbenten torpant meg a küszöbön, valószínűleg rosszul kombinálta össze a hangos sikolyt és a két csókolózó lányt, de aztán könnyedén elmosolyodott és mély, bársonyosan zengő férfihangon szólalt meg.

- Bocsánat, ha valamit megzavartam.

Janice arcán zavarodott pírral fordult az idegen felé, akiről úgy sejtette, Lena nevelőnénijének egyik modellfiúja lehet, de meglepetésére Lena megelőzte őt a magyarázkodásban.

- Semmi gond, Navan. Csak megint rosszat álmodtam, de azt hiszem, most már jól vagyok.

- Hát, ha ilyen szép lányok űzik el a rémes álmokat, nem is csodálom – kacsintott feléjük a fiú, majd visszalépett a küszöbről, és egy búcsúintéssel becsukta az ajtót.

- Hát ő meg? – kérdezte Janice csodálkozva.

- Navan. A néni egyik új felfedezettje. Nagyon kedveli, mert fiatal és mégis tapasztalt, és szinte mindent bevállal – magyarázta Lena, és Janice inkább nem akarta tudni, hogy miben is olyan bevállalós és tapasztalt ez a srác. Ám hamarosan kénytelen volt mégis értesülni mindezekről, hiszen az eseményekbe egyszerűen belecsöppent, eleinte csak áthaladó statisztának tűnő Navan hamarosan teljes jogú része lett az életüknek. Lena ugyanis eddig nem nagyon ismerkedett meg azokkal a kiváltságosokkal, akik a titokzatos munka mellett szállást is kaptak a Dragunov-kúrián. Nem érdekelte őt túlságosan a mogorva és hallgatag Lucas, a különc Donnie, a gyerekes és örökké vidám Hayden, a kissé tudálékos Hessus és a flörtölős, kissé egoista Andreas. Nem találta meg velük a közös hangot, érdektelen csevejeken és udvarias kéréseken kívül nem igazán tudott velük mit kezdeni. Ám az ötösbe nemrégiben hatodikként érkezett Navan egész más volt. Janice megtudta, hogy Lena jól kijön a magas, méltóságteljes megjelenésű, de valójában kedves és jó humorú ír fiúval. A féltékenység egészen apró, tulajdonképpen csak kellemesen csiklandozó szikrája mellett Janicet megnyugvással töltötte el a tény, hogy immáron van még valaki, aki figyel Lenára és óvja a lányt.

Csak három nap telt el a kúrián töltött este óta, amikor Janice otthoni, magányos éjszakai nyugalmát türelmetlen, erőszakos kopogtatás verte fel.

- Janice, siess, baj van! – zendült egy ismerős, aggódóan csengő hang a bérház körfolyosójáról. A lány az éjjeli lámpa homályos fényétől vezetve elbotorkált a szobáján és a nappalin át az előszobába, és elfordította a kulcsot a bejárati ajtó zárjában, hogy az éjszakai vendég betérhessen a kinti hidegből az egy árnyalattal melegebb lakásba. A langaléta Navan épp nekikészült egy újabb dörömbölésnek, így kis híján átesett a küszöbön, de egyensúlya visszanyertével máris Janicere vetette nem sok jóval kecsegtető tekintetét.

- Lena rosszul van. Nagyon magas a láza, és félrebeszél. Teljesen értelmetlen dolgokról magyaráz, csak a te nevedet tudtam kiszűrni. Jó lenne, ha jönnél – hadarta a mindig nyugodt fiú egy szuszra, nem törődve Janice mamájával, aki Navan földet söprő kabátjának ujjába kapaszkodott két kézzel, és valamit csicsergett a hidegről és a lánya náthájáról. Janice sem foglalkozott sokat a mama aggályaival, meztelen lábára a fogas alatt heverő puha barna bőrcsizmáját húzta, fejére a bohókás, fekete szőrös fülvédőjét vette, és hosszú, prémes nyakú és ujjú bőrkabátját a szatén hálóing fölé penderítve kifordult a lakásból, és máris a hosszú léptekkel elöl siető Navan után futott.

A fiú hamar megunta, hogy minduntalan be kell várnia a nála alacsonyabb és rövidebb lábbal is nagyon igyekvő Janicet, így nem tétovázott sokat, és negyedúton az ölébe kapta a lányt. A méltóságteljes, komor kúriához vezető köves út fölött most ezüstös köd fénylett, melyet a száguldó Navan csapkodó bőrkabátja kavart fel. A kétszárnyú bejárati ajtó már nyitva volt, Lena nevelőnénije és mögötte kikukucskálva az ijedt arcú Hayden várták őket. Navan csak biccentett köszönésképpen, és máris a széles lépcsőn futott fölfelé, kettesével szedve a fokokat, magas szárú bakancsának acélbetétes talpai még a szőnyegen át is hangosan koppantak. Janicet csak Lena szobája elé érve tette le a karjából. Szikár, Navannal egymagas férfi várta őket, szemüvegén megcsillant a kezében tartott gyerta táncoló lángja, ahogy biccentett feléjük. Janice a két fiúra pillantott, mintegy kérdezve, hogy beléphet-e a szobába.

- Menj csak. Hessus és én majd idekint várunk. Ez a ti ügyetek – szólt Navan halkan, és kitárta Janice előtt az ajtót. A lány belépett az ijesztően félhomályos szobába, és barátnője ágyához sietett.

Lena borzalmasan festett. Sápadt bőre verejtéktől csillogott, általában kissé homályos szemei most lázasan csillogtak, tekintete klausztrofóbiás módjára ide-oda rebbent a szobában, ajkai pihegve kapkodtak levegőért. Janice ledobta kabátját és fülvédőjét, a csizmát már az ágyra térdelve rúgta le magáról, és barátnője mellé kucorodott. Az idefele futásban szinte jéggé fagyott tenyerét Lena láztól tüzelő homlokára tapasztotta, másik kezével az öntudatlanságból ébredező lány karjait próbálta lefogni.

-Lena! Lenocska, kicsi Lenám, ébredj! Ne hagyj itt, hallod! Lenyka, kérlek, ébredj! – suttogott a lányhoz, lágy és nyugtató hangon, a ritkán, szinte csak szeretkezéseik alkalmával használt orosz beceneveken hívva őt. Lena csapkodó karjai lassan megnyugodtak, és a lány tágra nyitott, ám eddig mégsem látó tekintetében az értelem szikrája csillant.

- Janice… Janice, te vagy az? – nyögte a lány, és Janice válaszként biztatóan megszorította a vékony, néha még idegesen ránduló kezeket.

- Igen, Lenám, én vagyok az. Eljöttem hozzád, és most már nem is megyek el. Jó lesz így? – kérdezte barátnőjétől, de az figyelmen kívül hagyva a nyugtatgatást és a kérdést, sietős és rémült beszédbe fogott.

Tovább