Halálmadár – Lena története

  - Janice, baj van! Eljött értem! Eljött, és el fog vinni magával a halál földjére – magyarázta tágra nyílt szemekkel, és Janice idegesen konstatálta, hogy Lena valóban nem teljesen ura a tudatának. Áldotta a sorsot, amiért három nappal korábban besodorta hozzájuk Navant. Másnap reggel sokat beszélgetett a fiúval, míg Lena zuhanyozott, és hamar nyilvánvalóvá vált a számára, hogy a ház többi lakója nem sokat konyít Lena betegségéhez, és nem is igazán tudja kezelni azt. Így hát kapva kapott az alkalmon, és megígértette Navannal, hogy ha a lánnyal bármi baj van, hozzá fordulnak segítségért. Ennek köszönheti, hogy most ő van itt Lena mellett, aki tudja, mi ilyenkor a teendő: együttérezni és érdeklődést tanúsítani, míg össze nem áll a lány fejében létrejött kép számára is.

- Kicsoda, Lenácskám? – kérdezte aggódva, mert a Lena szavaiból kiszűrődő beletörődés megrémítette.

- Nagy fekete madár. Azt mondta, hogy ő a halál hírnöke, és eljött számomra az idő, hogy vele tartsak egy másik világba – jelentette ki a lány önérzetesen, és Janice sejtette, hogy Lena szerint neki ezt magától tudnia kellett volna, így gyorsan próbált korrigálni.

- Hát persze, persze. A halálmadár – fonta szorosabbra az ölelését Lena körül.

- Janice, melegem van – motyogta Lena, és tekintetét könyörögve barátnőjére függesztette. Janice értőn bólintott, és felállt az ágyról, hogy ablakot nyisson.

- Ne, kérlek! Megérzi a félelmem illatát, és eljön értem most rögtön, elszáll a lelkemmel a Hold felé! Ne az ablakot – kérte Lena, és Janice sóhajtva visszafordult.

- Akkor mit tegyek, Lenám?

Lena mintha meg sem hallotta volna a kérdést, csak ücsörgött gondterhelten az ágyon. Hirtelen felkapta tekintetét, és egyenesen Janicere pillantott. A tekintete ijesztő volt, ijesztőbb, mint a maga homályosságával és bíborlila íriszével eddig bármikor.

- Itt belül égek, Janice. Már meggyújtották bennem a jelzőtüzet, hogy hamarosan távoznom kell erről a világról. Vesztettem – suttogta elveszetten Lena, és Janice érezte, hogy nem csak Lena vesztett, de ő is. Ellenkezni nem ellenkezhetett: ez volt Lena betegségének a legfontosabb kezelési módja. Amit a neuraszténia mondat a lánnyal, az úgy is van. Akármennyit könyöröghet vagy bizonygathat, csak annyit érhet el vele, hogy Lena megsértődik. Helyeselni viszont képtelen lett volna, ebben a helyzetben egészen biztosan nem bírta volna megtenni, hogy igazat ad a lánynak. Az olyan, mintha megölné.

Szerencsére vagy szerencsétlenségére, Lena nem is várt semmiféle választ a saját szavaira. Janice csodálkozva figyelte, ahogy a legyengült lány feltápászkodik az ágyról, és az íróasztalához tántorog. Megborzongott, mikor látta, hogy Lena mindig csodásan csillámló és dúsan szálló haja most élettelenül, leizzadtan és összetapadva lóg. Soha nem tűnt még ennyire elesettnek és magányosnak a lány, mint most, amikor Janice és Navan is mellette állt és szerette őt.

Lena rövid kutakodás után rövid nyelű, csontmarkolatú ezüsttőrt húzott elő a fiókból a füzetei alól, és Janice kezdett megrémülni. A neuraszténia veszélyes betegség, és Janice nem akarta, hogy emiatt forduljon ellene vagy törjön az életére barátnője. Ám Lenának semmiféle ebbéli tervei nem voltak. Egy bocsánatkérő mosolyt küldött Janice felé, majd kissé hátrafordult, és vállmagasságban összemarkolta a haját. Janice szomorún értette meg, hogy mire készül a lány: megszabadul a mostanra már a térdhajlatáig érő ékességétől. És valóban, a tőr pengéjén a beszüremlő holdfény villant egyet, és a hajköteg gyászosan puffant a padlón. Lena megrázta maradék haját, mely körülbelül a válláig ért, és egy leheletnyivel megkönnyebbültebb kifejezést öltött fel az arca. Janicehez lépett, és szorosan hozzábújt szerelméhez, úgy suttogta bele a lány mellein domborodó szatén hálóingbe:

- Maradj velem a legvégéig, kérlek. Jó? Maradj velem! Számkivetett vagyok, magányos a végtelen közösség tengerében, csak te vagy nekem! Maradj velem.

Janice nem igazán értette, hogy mire céloz Lena, de egy riasztó sejtés kezdett körvonalazódni benne, miközben a lány ellépett tőle és felszólította őt az öltözésre, majd maga is elindult a ruháiért, melyeket a fürdőben hagyhatott. Ahogy az ajtón kilépett, döbbent nyögés tanúsította, hogy valaki az ajtó előtt őrködött. Navan bekukucskált az ajtón, és a padlón heverő hajcsomót látva felsóhajtott.

- Ezt meg miért csinálta?

- Fogalmam sincs, de rossz érzésem van – vonta meg a vállát Janice, és az ágyra ülve magára rántotta a csizmáit. Mikor a kabátjáért nyúlt, újabb kérdés hagyta el a fiú száját.

- És hova készültök?

- Sajnos azt sem tudom – válaszolt Janice, majd hirtelen kitörtek belőle a könnyek, amit eddig póbált visszatartani – Navan, én rettenetesen félek! Lena valami borzalmasra készül… Pontosabba, a betegség készteti őt valami borzalmasra, és én… Nekem esélyem sincs megakadályozni!

Navan arcán látszott, hogy pont ettől tartott. A fiú belépett a szobába, két lépéssel szelte át a széles helyiséget, és lehuppant Janice mellé az ágyra.

- Eddig nem említettem, mert reméltem, hogy nem ennyire veszélyes a dolog, de most már, azt hiszem, itt az ideje…

- Mit? Navan, mit titkoltatok el előlem? – kérdezte Janice rémülten.

- Hessus ötlete volt. Ő ismeri valamennyire Lena betegségét, és azt javasolta, hogy ne említsük neked, mert akkor te sem kérdezel rá Lenánál, és remélhetőleg elfelejtődik, mint egy egyszerű rémálom.

- Az Isten szerelmére, Navan, bökd már ki!

- Kuvik – nyögte Navan gyorsan, mintha szeretne minél előbb túllenni a kínos helyzeten. Janice persze az odavetett egy szóból semmit sem értett, de kérdő tekintetét látva a fiú felsóhajtott, és nekiállt magyarázkodni.

- Lenának mostanában gyakran vannak rémálmai, te is tudod. Általában én vagy Andreas virrasztottunk mellette felváltva, főleg a mostani egy hétben. A dolog gázos része ott volt, hogy a szobában az ágy után a legkényelmesebb rész az ablakpárkány – bökött Navan a valóban puhára párnázott és széles ülőhely felé.

- És? – kérdezte Janice értetlenül.

- A gyertyáink fénye lehetett az oka annak, hogy pár éji bogár idegyűlt esténként, és a diófán lakó kuvik remek alkalomnak érezte, hogy minimális fáradság mellett lakmározzon be. Tegnap Lena is észrevette, mikor álmából fölriadt. Azóta ilyen beteg.

- A halálmadár – sóhajtotta Janice, ahogy összeállt a kép. A lány zavarosabb álmaiban néha eddig is megjelenő erdei bagolyfajta, melyet a köznyelv nevezett el halálmadárnak, mostanság egyre gyakrabban szerepelt a rémálmokban. Valószínűleg az kócolhatta össze végleg az amúgy is zavarodott elmét, hogy az állatot ébrenlétekor is látta, és a félelem a haláltól bizonyossággá érhetett a lelkében.

- Pontosan. Nem tudom, hogy ez mennyire számít abban, ami most történik, de…

 Tovább