Otthon

 Janice-n lassan kellemes fásultság és közöny lett úrrá, ami a nap eseménydússága után határozottan kellemes állapot volt. Persze, számított rá, hogy a srácok furák lesznek, de arra nem, hogy rögtön az elején ilyen mély vízbe dobják őt, és még hagyják is benne fuldokolni. Így szinte megnyugtatónak bizonyult Lucas kérésére az asztal leszedésében segédkezni, mert ez a tevékenység emlékeztette arra, hogy még vannak a világban egészen normális és hétköznapi dolgok is. Az elmúlt órákban úgy érezte, mintha egy idegen dimenzióba csöppent volna, ahol nincsenek erkölcsök és az őrültséget nagy adagokban mérik. Kezdeti rémülete azonban már elmúlt, és éledező kíváncsiság vette át a helyét. Ha a fiúk csak feleannyira szórakoztatóan élnek, mint arra a mai nap engedett következtetni, már megérte beköltözni.

Az asztalleszedés végeztével még segített Lucasnak összetakarítani az üvegcserepeket az étkezőből, de utána már igazán nem tudta, hogy mit kéne tennie. Így aztán megkérdezte a fiút, aki készségesen, de fölösleges sallangok nélkül válaszolt.
- Most csendespihenő lesz, ami csak névileg csendes. Felmehetsz a szobádba kipakolni, aztán szabadprogram.
Janice értőn bólogatott, és hálás volt, hogy lazíthat egy kicsit. - Jut eszembe, melyik a szobám?
- Csak egy olyan van, ami üres lakható, úgyhogy... Lenáé.
- Értem - motyogta Janice, és egy egészen röpke pillanatig úgy látta, hogy a fiú eddig kifejezéstelen arcán szomorúság suhan át.

Az előcsarnokba élve megkönnyebbülten konstatálta, hogy a bőröndjét valaki már fölvitte, így azzal nem kell bajlódnia. Megszokott lassú, kissé andalgós tempójában mert föl az emeletre és onnan a tetőtérbe, örült, hogy most nem Hayden eszeveszett sebességével kell közlekednie a kastélyban. Lena szobája - valamiért képtelen volt a sajátjaként gondolni rá még most is - előtt megtorpant kissé, mert szinte elemi erővel rohanták meg az emlékek. Nekitámaszkodott a falnak, és próbált úrrá lenni a lába remegésén. Nem is olyan rég még zavartan hallgatta Navan és Hayden beszélgetését az édeshármasról, és nem értette, hogy miért pirult el akkor, ha egyszer annyiszor osontak ki ebből a szobából Lenával lepedőbe burkolózva, hogy egy közös zuhannyal hűtsék le magukat a folyosóvégi fürdőben egy-egy forróbb éjszaka után.

A folyosón léptek hangzottak fel, és Janice megpróbált minél gyorsabban úrrá lenni gyengeségén és nem kínozni magát a múlttal. Mikor felnézett, Hessust látta közeledni. A fiú egyik kezében könyvet szorongatott - úgy látszik, hogy az aktuális olvasnivalóit mindenhová magával hurcolja -, a másikban egy lukcscsomót zörgetett.
- Madame Dragunov zárva tartja a használaton kívüli szobákat - magyarázta meg megjelenése okát. Janice nem volt beszédes kedvében, így szótlanul figyelte, ahogy a fiú pár kulcs végigpróbálása után sikeresen kinyitja a szobát, és kitárja az ajtót. Aztán lepislantott a lányra, és aggódva megszólalt.
- Jól vagy? Olyan sápadtnak tűnsz.
- Persze, minden okés - hárított Janice udvariasan, és beslisszolt a szobába. Nem tervezte, hogy a nap további részére elzárkózik és behúzott függönyöknél gyászol - azon már túl volt egy ideje. De pár perc magány most jól esett volna neki, csak egy kis nosztalgiázás és merengés a múltról. Nem bírta megállni, hogy ne gyötrődjön, és igazából nem is nagyon lehetett. A szoba ugyanolyan volt, mint amikor utoljára járt itt, még az ágyat is gyűrötten és szétdobáltan hagyták. Janice odalépett a komódhoz, és lassú mozdulattal betolta azt a fiókot, amiből Lena az ezüsttőrt kerítette elő. Szinte érezte orrában az akkori párás, nehéz levegőt, amit Lena betegsége hozott a szobába, és érezni vélte ajkain a lány forró csókját. Most már minden lélegzetvétel fájt, a tüdeje összeszorulva ellenkezett a lélegzés ellen. Könnyek perdültek végig az arcán, egyre gyorsuló ütemben, de ez már nem csak néma, hangtalan gyász volt, ami eddig kínozta őt. Könnyei fátylán keresztül csak homályosan látott, de nagy nehezen az öreg franciaágyhoz tántorgott, és sokáig, felszabadultan, az erőlködéstől fulladozva zokogott.

Nem tudta, mennyi idő telt el így, még végre vett egy hatalmas lélegzetet, és a könnyei végleg elapadtak. Mintha mázsás súly esett volna le róla, sokkal könnyebbnek érezte magát, és különös módon vidámabbnak is. Nem tudta, mi változott, de valami biztosan, hiszen újra volt értelme az életnek és a létezésnek. Eddig hagyta, hogy az események magukkal sodorják, de most már ő is alakítani akarta az azokat. Végtére is, itt van ez a hat fiú, akik együttéreznek vele, és szükségük is van rá, hiszen nem tudnak időben érkezni az étkezésekre, nem tudnak bemutatkozni, hangoskodnak a könyvtárban és obszcénül beszélnek. Itt volt az ideje, hogy valaki gatyába rázza őket és a háztartást, és miért ne ő legyen az?

Tovább